Vannak örökzöld témák, számomra a vietnami konyha ilyen. Harmadik alkalommal rendeztük meg vietnami vacsoránkat, és ismét nagy sikere volt vendégeink körében Indokína ékköve gasztronómiájának.
A vietnami konyha csöppet sem mondható unalmasnak, hiszen egy hatalmas olvasztótégely a gasztronómiája, az ezerarcú kínai és a kulináris élvezeteket halmozó francia konyha elegyéről van ugyanis szó. Ehhez még társul az ország változatos éghajlata, különleges fűszerhasználata és a mindenki szívét megdobogtató pho leves kultusza. A vietnamiak furcsa szerzetek, nincsen a lakásukban konyha, egy hordozható főzőalkalmatosságot cipelnek magukkal, hogy tudjanak a segítségével főzni, bárhol is támadna kedvük egy jót enni. Kétségtelen, hogy Vietnam a most oly divatos „street food” hazája, az utca egyben a gasztronómia szentélye is, a pho leves pedig maga az oltár.
Messze, mintegy nyolcezer kilométerre fekszik Magyarországtól, ez a távolság repülővel ugyan könnyen áthidalható, viszont kulturálisan és a szokások terén már jóval nehezebben. A vietnami ember evés közben csámcsog, büfög, az asztal alá szórja a csontot, reggelire levest fal, ebédre halszósszal meglocsolt főtt rizst, az étkezés végén egészen híg zöldséglevest kortyol, és megeszi a kutyahúst éppen úgy, mint a kígyót vagy a tengeri uborkát. Egyszóval nem mondható egyszerű esetnek, számára viszont mi nem vagyunk azok.:)
Egy leveses és szószos nemzetről van szó, ahol a pho levesnek nagyon erős kultusza van. De mi is pontosan ez a csemege? Hosszú órákon át főzött húsleves, leginkább marhából, aminek fűszere a koriander, a gyömbér, a citromfű, hajszálvékony marhahús szeletekkel és tésztával gazdagítják, chilivel vagy savanyított fokhagymával teszik még pikánsabbá, a roppanós ízekről pedig a babcsíra gondoskodik. Elég izgalmasan hangzik, ugye? Vietnami szokás szerint fogyasztani a következőképpen kell: bal kezünkben a kanál, jobb kezünkben az evőpálcák. A kanállal a levet merjük, a pálcákkal a sűrűjét halásszuk ki. Vacsoránkon természetesen mi is megkóstoltuk ezt a nemzeti ételnek számító levest, ahogyan a vietnami tavaszi tekercset is, ami abban különbözik kínai társától, hogy rizstésztába csomagolják be a tölteléket és nem búzalisztből készülnek a batyuk.
A 40 alkoholfokos rizspálinka után jöttek a fent említett előételek, majd a főételek a köretekkel. Utóbbit csak mi hívjuk annak, mert Vietnamban a rizs máris főételnek számít, elég meglocsolni egy kis halszósszal vagy meghinteni mogyoróval. A mogyorós változat a háború idején a katonák kedvelt eledele volt, hiszen nagyon energiadús fogásról van szó. A mangó saláta egy üdítő csemege, és szerintem mindenki imádta, hogy a mangó megmutatta nekünk egy másik arcát, hogy friss zöldségekkel is nagyon jól harmonizál. A gyümölcsök Indokínában egyszerre több szerepkört is betöltenek: fűszerek és zöldségek is egyben, amellett, hogy isteni csemegék desszertként az étkezés végén. Egyik nagy kedvencük a főző ananász, amit savanyításra használnak, a halételekhez például remekül passzol.
A sült kacsa narancsmártással elsősorban Kínát juttatta eszünkbe, amivel nincs is semmi baj, hiszen a kínai nagyon nagy hatással volt a vietnámi gasztronómiára. A vörös húsok használatát viszont a vietnamiak a franciáknak köszönhetik – ahogyan a pákárukat is -, a marhát ugyanis a gyarmatosítás idején kezdték el fogyasztani, előtte főleg igavonásra használták. A chilis, citromfüves marha éppen ezért nem volt nagy meglepetés, habár a citromfű miatt ízvilága mindenképpen egzotikusnak mondható. A citromfű nem az, amit itthon annak ismerünk, ez egy fűszerű növény, gyökere kemény és fehér színű, levelei élesek és zöldek. Gyökere fűszere például a pho levesnek is, leveléből pedig teát készítenek. A rizsföldeken is termesztik, ha ott nő ez a növény, savanykás az íze. Harmadik főételünk a garnélarák sajtmártással volt. A tengeri herkentyűk szeretete az ország közel négyezer kilométer hosszú tengerpartja miatt nem volt akkora meglepetés, a sajt számomra annál inkább. Habár, ha már a francia hatásnál tartunk, nem is annyira.
A desszert válogatás is igazán változatosra sikeredett: ragacsos rizst kaptunk vanília fagyival, illetve sült banánt. A „nyúlós, ragadós” rizs szintén nemzeti eledel, a sült banán pedig nem a kínai édesség lekoppintása, hanem egy rizstésztába tekert, kívül roppanós, belül krémesen forró édesség, amit nagyon imádtunk. A vacsora végén érdemes volt kipróbálni a sűrített tejjel krémesített és édesített vietnami kávét, ami cseppről-cseppre folyik a csészénkbe, szépen lassan, komótosan, és csak annyira édes, amennyit felkeverünk az alján lévő sűrített tejből. Ezek után a mennyei csemegék után nehéz volt elhinni, hogy a vietnamiak olyasmire is vetemednek, hogy poloskát vagy kacsaembriót esznek, pedig állítólag nem riadnak vissza az ilyen extrém tettektől sem. Ám bármit is tesznek, jókat esznek, és egy gourmet társaság számára csakis ez számít. No meg az is, hogy a Telegraph szerint Hanoi a világ legjobb gasztrovárosa, és ezt a címet ki kell érdemelni valahogy, csak úgy nem adják.
Köszönjük, hogy sokan eljöttetek erre a vacsoránkra is, már a következő szervezésén dolgozunk, hogy nemsokára újra együtt ízkalandozhassunk!