Séfpárbaj
Azon, amelyiket az ÉS Bisztróban építettek, pontosabban terítettek meg nekünk április 23-án. Ez a kulináris híd ugyanis Ausztria és Magyarország közé épült, és azt a célt szolgálta, hogy boldogra együk magunkat, miközben szebbnél szebb osztrák tájakon barangolunk.
Az ÉS Bisztróba lépve azonnal ránk került az étlap, hiszen a menüt arra a kötényre írták, amit mindenkire ráadtak már rögtön a bejáratnál. Szerencsére a kötényen kívül még számtalan meglepetés várt ránk, méghozzá ínycsiklandó ételek formájában. A fogások mindegyike Ausztria egy-egy régiójából származott, olyan helyekről, ahol nem csak az a fő vonzerő, hogy csodálatos a táj és remek programokon tudunk részt venni, de még az is isteni, ami a tányérunkra és a poharunkba kerül. Az enyémbe elsőnek például jóféle száraz pezsgő, ami mellé szinte kívánkozott a hajszálvékonyra szeletelt szürke marha sonka friss péksüteménnyel.
Libamáj variációk
A kulináris hidak, amelyeket kizárólag csak itt és csak most „építettek fel” nekünk, Ausztria öt régiójába vezettek, mindenhonnan a legfinomabb falatokat hozta el nekünk a burgenlandi Max Stiegl. Kihívója a főzésben a budapesti Kempinski Hotel Corvinus séfje, Roland Holzer volt, aki az ÉS magyaros finomságaival képezte az ellenpontot. Elsőként Alsó-Ausztriát céloztuk meg, ami bővelkedik az „Élvezetek régióival”, innen való a híres wachaui sárgabarack és az ízletes marchfeldi spárga is. Utóbbit meg is kóstolhattuk finom libamáj társaságában, míg az ÉS verzió tokaji libamáj terrine volt szilvával és földimogyoróval. A kezdő falatokhoz Ausztria specialitását, zöldvertelinit kortyolhattunk.
ÉS illetve modern osztrák halleves
Gasztronómiai túránk következő állomása Burgenland volt, aminek egyik büszkesége a legrégebbi élet-elixír, azaz a zamatos vörösbor. Itt élményekben gazdag kalandok nemcsak a természetben, hanem a tányérunkon is várnak ránk. Errefelé egyszerű, ám annál nagyszerűbb ételeket készítenek, konyhájuk 80 százalékban magyar gyökerű. Előszeretettel használják a pannon sáfrányt és a fertő-tavi halat. A Michelin csillagos Max Stiegl igazán nagy meglepetéssel szolgált, a hallevest ugyanis gyömbérrel és kurkumával ízesítette, így inkább tűnt indiainak, mint burgenlandinak. Az ÉS az egyszerű megoldás mellett döntött, fogassal és folyami rákkal kínálta a hallevet. Nálam az utóbbi volt a nyerő.
Lencse és bab, két jó barát!
A kulináris hídon továbbsétálva Karintiába érkeztünk. Itt a friss és helyi termékeké a főszerep, konyhájukra hatással volt a szomszédos olasz és a szlovén. Ezen a vidéken szeretnek örömmel élni és élvezik az életet, no meg a kenyérsütést, amit művészi szinten űznek, nem véletlenül vált technikájuk 2010-ben az UNESCO szellemi kulturális örökségévé. Az osztrák fogás gersli volt naranccsal és vadfűszerekkel, tetején sebesvizi pisztránggal. Erre mit lépett az ÉS séfje? Természetesen valami egészen szimplát egy icipici csavarral: magyar lencsefőzeléket halványító zellerrel és házi sült kolbásszal, amire remekül csúszott a Weninger 2011-es Cabernet Sauvignonja.
Hortobágyi palacsinta másképp
Gasztrotúránk Stájerországban folytatódott, a klasszikus fatányéros uzsonna és a vidéki borozók hazájában. Méretes kappanok sorakoztak egy hatalmas tepsiben, és csak arra vártak, hogy Max feldarabolja őket. A bőre ropogós, a húsa szaftos volt, jóízűen falatozott belőle mindenki, természetesen szigorúan kézzel, ahogy illik. Már alig vártuk, hogy megtudjuk, erre milyen fogással válaszol Roland Holzer. Eltért a hagyományoktól és modernre váltott, a hortobágyi palacsintából egy igazán trendi fogást készített, hiszen sárgarépával, spárgával és csirkemell szeletekkel töltötte meg. A zsenge zöldek jól illettek a palacsinta batyukba, és bár a meglepetés erejével hatottak, annál jobban estek.
Ilyen a tökéletes salzburgi galuska!
Utunk végén elérkeztünk „galuska országba”, ahol minden, ami desszert, az galuskából van. A salzburgi változat a XIX. századi polgári konyha remeke, egy tökéletes édes felfújt. Habkönnyű és krémes, megbújik benne némi lekvár, éppen annyi, amennyi még inkább fokozza az ízélményt. A somlói galuska ÉS módra és tálalásban szintén remekbe szabott volt, nehéz lenne eldönteni, vajon melyik édes záróakkord volt a finomabb. Igazából nem is az volt a célunk, hogy az ételpárokat zsűrizzük, inkább az, hogy egy kellemes estét eltöltsünk, és közben átérjünk a híd túlsó oldalára, hogyha nem is a világot, de azért Ausztriát „megegyük”.
